2017. március 19., vasárnap

Ichinose Guren: Catastrophe at Sixteen - Prológus

A Tavasz Emlékei

Prológus

Amikor fiatal voltam, biztos voltam abban, hogy minden álmom valóra válik.
   Azzal a személlyel lehetek akit szeretek. Megkaphatok mindent amit akarok.
   Boldogan élhetek.
   Mindez olyan egyszerűnek tűnt.
   Az is volt.
 
 
   - Guren?
   - ...
   - Hé Guren? Ichinose Guren?
   - Hm?
   - Amikor idősebbek leszünk...
   - ...
   -...szerinted mi ketten összeházasodhatunk?
   -...
   - Együtt lehetnénk örökre, úgy mint most.
   Fogta a kezem miközben beszélt. A friss, zöld gyepen ültünk,a felhőtlen, tiszta ég alatt.
   Olyan közel ült hozzám, hogy már hallottam a lélegzetvételét. Szerettem azt a hangot. Az ő hangját is szerettem. Szerettem hallgatni a szívverését az enyém mellett. Mindent szerettem benne.
   Ezért nem néztem rá amikor válaszoltam.
  - Az lehetetlen.
  - De miért nem? - kérdezte. A hangja egy kicsit megcsuklott.
  - Tudod miért, - mondtam.
  - Ez...a családom miatt?
  - Én egy jelentéktelen klánba tartozom. Te viszont a fő klánba. Az is lehet, hogy egy nap majd te leszel a vezetője. Két teljesen más helyzetben vagyunk.
   - De... ez miért baj?
   - Mert az,- szakítottam őt félbe.
   Ezután már nem mondott semmit. Azt hiszem sírhatott. De tudta, hogy ez az igazság. Mélyen legbelül tudta. A lélegzete szaggatottá vált, és szorosan megfogta a kezem. Olyan szorosan, ahogy csak bírta.
   Ekkor meghallottam egy embert üvölteni a távolból.
   - Erre van!
   - Mahiru sama!
   - Már megint azzal az Ichinose kölyökkel van! Te voltál az aki elvitte Mahiru-samát!?
   - Ichinose kölyök, tudd hol a helyed!
   Felemeltem a fejem ahogy közeledtek.
   - Érted jöttek. - mondtam.
   A hamuszürke haja az arcába lógott. Igazam volt, sírt.
   - Én... én Gurennel akarok maradni. - mondta, végig a kezemet fogva.
   - ...
   - Én... én...
   Nem tudom mit mondott azután. Még mindig beszélt, viszont én már nem hallottam őt.

   Kiütöttek.

   A felnőttek akik jöttek, hogy visszavigyék, elkezdtek ököllel verni engem.
   - Állj! Kérlek fejezed be! - sikított fel Mahiru.
   De nem álltak le.
   Csak vertek és üvöltöztek tovább.
   - Itt az ideje, hogy móresre tanítsunk, te szaros kölyök.
   - Kilapítunk! Ti Ichinose söpredékek még arra se vagytok jók, hogy megcsókoljátok a cipőnket!
   - Megdöglesz, te vakarcs!
  Mahiru. Őt bámultam duzzadt szemeken keresztül, miközben a felnőttek elpáholtak. Egy alázatos klánba tartoztam. De az én szemszögemből, lent a porban, Mahiru úgy ragyogott, akár a Nap.
   - Fejezzétek be! Kérlek, hagyjátok békén!
   Egy pillanatra minden elsötétült.
   Annyira megüthettek, hogy elvesztettem az eszméletemet.
   Emlékszem a savanykás réz szagú vérre.
   Felettem az ég széles, kék és tiszta volt.
   A fű annyira puha volt.
   Amikor fiatal voltam, biztos voltam abban, hogy minden álmom valóra válik...
   Hogy azzal a személlyel lehetek akit szeretek...
   Hogy megkaphatok mindent amit akarok...
   Hogy boldogan élhetek...
* Akkor mindez olyan egyszerűnek tűnt ...
   Akkor az is volt...                           
  -... erő,- motyogtam, ahogy a fűre estem ökölbe szorítottam a kezem. - Sosem szerzem meg a dolgokat, amiket akarok...hacsak nem lesz elég erőm...
  Mikor végre képes voltam felemelni a fejem, addigra már elvonszolták onnan Mahirut. Könnyes szemmel nézett rám. Könyörgött, hogy bocsássak meg neki. Újra és újra sírva hajtogatta, hogy sajnálja.
  Sajnálom!
  Ez mind az én hibám! Bocsáss meg!
  De Ő nem tett semmi rosszat.
  Ez mind az én hibám volt. Amiért nem volt több erőm. Azért, hogy ilyen alárendelt klánba születtem.
  - ...
  Kinyújtottam a karom, ahogy láttam őt elmenni.
   Az ég felé.
   A Nap felé.
   Mahiru felé. 
  Elkezdtem gondolkodni. Arról, hogy milyen messzire kellene elérnem, hogy a karjaim elég hosszúak legyenek ahhoz, hogy megszerezzem az álmaimat...
 
 
 
 
   Aztán mire feleszméltem egy évtizednyi holnap telt el.
 
 

 (*Itt újra azt mondta el amit még a szöveg elején viszont az utolsó két sor az elsőnél egyszerű múltban volt de itt egyszerű befejezett múltban van)
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése