A Tavasz Emlékei
Prológus
Amikor fiatal voltam, biztos voltam abban, hogy minden álmom valóra válik.
Azzal a személlyel lehetek akit szeretek. Megkaphatok mindent amit akarok.
Boldogan élhetek.
Mindez olyan egyszerűnek tűnt.
Az is volt.
- Guren?
- ...
- Hé Guren? Ichinose Guren?
- Hm?
- Amikor idősebbek leszünk...
- ...
-...szerinted mi ketten összeházasodhatunk?
-...
- Együtt lehetnénk örökre, úgy mint most.
Fogta a kezem miközben beszélt. A friss, zöld gyepen ültünk,a felhőtlen, tiszta ég alatt.
Olyan közel ült hozzám, hogy már hallottam a lélegzetvételét. Szerettem azt a hangot. Az ő hangját is szerettem. Szerettem hallgatni a szívverését az enyém mellett. Mindent szerettem benne.
Ezért nem néztem rá amikor válaszoltam.
- Az lehetetlen.
- De miért nem? - kérdezte. A hangja egy kicsit megcsuklott.
- Tudod miért, - mondtam.
- Ez...a családom miatt?
- Én egy jelentéktelen klánba tartozom. Te viszont a fő klánba. Az is lehet, hogy egy nap majd te leszel a vezetője. Két teljesen más helyzetben vagyunk.
- De... ez miért baj?
- Mert az,- szakítottam őt félbe.
Ezután már nem mondott semmit. Azt hiszem sírhatott. De tudta, hogy ez az igazság. Mélyen legbelül tudta. A lélegzete szaggatottá vált, és szorosan megfogta a kezem. Olyan szorosan, ahogy csak bírta.
Ekkor meghallottam egy embert üvölteni a távolból.
- Erre van!
- Mahiru sama!
- Már megint azzal az Ichinose kölyökkel van! Te voltál az aki elvitte Mahiru-samát!?
- Ichinose kölyök, tudd hol a helyed!
Felemeltem a fejem ahogy közeledtek.
- Érted jöttek. - mondtam.
A hamuszürke haja az arcába lógott. Igazam volt, sírt.
- Én... én Gurennel akarok maradni. - mondta, végig a kezemet fogva.
- ...
- Én... én...
Nem tudom mit mondott azután. Még mindig beszélt, viszont én már nem hallottam őt.
Kiütöttek.
A felnőttek akik jöttek, hogy visszavigyék, elkezdtek ököllel verni engem.
- Állj! Kérlek fejezed be! - sikított fel Mahiru.
De nem álltak le.
Csak vertek és üvöltöztek tovább.
- Itt az ideje, hogy móresre tanítsunk, te szaros kölyök.
- Kilapítunk! Ti Ichinose söpredékek még arra se vagytok jók, hogy megcsókoljátok a cipőnket!
- Megdöglesz, te vakarcs!
Mahiru. Őt bámultam duzzadt szemeken keresztül, miközben a felnőttek elpáholtak. Egy alázatos klánba tartoztam. De az én szemszögemből, lent a porban, Mahiru úgy ragyogott, akár a Nap.
- Fejezzétek be! Kérlek, hagyjátok békén!
Egy pillanatra minden elsötétült.
Annyira megüthettek, hogy elvesztettem az eszméletemet.
Emlékszem a savanykás réz szagú vérre.
Felettem az ég széles, kék és tiszta volt.
A fű annyira puha volt.
Amikor fiatal voltam, biztos voltam abban, hogy minden álmom valóra válik...
Felemeltem a fejem ahogy közeledtek.
- Érted jöttek. - mondtam.
A hamuszürke haja az arcába lógott. Igazam volt, sírt.
- Én... én Gurennel akarok maradni. - mondta, végig a kezemet fogva.
- ...
- Én... én...
Nem tudom mit mondott azután. Még mindig beszélt, viszont én már nem hallottam őt.
Kiütöttek.
A felnőttek akik jöttek, hogy visszavigyék, elkezdtek ököllel verni engem.
- Állj! Kérlek fejezed be! - sikított fel Mahiru.
De nem álltak le.
Csak vertek és üvöltöztek tovább.
- Itt az ideje, hogy móresre tanítsunk, te szaros kölyök.
- Kilapítunk! Ti Ichinose söpredékek még arra se vagytok jók, hogy megcsókoljátok a cipőnket!
- Megdöglesz, te vakarcs!
Mahiru. Őt bámultam duzzadt szemeken keresztül, miközben a felnőttek elpáholtak. Egy alázatos klánba tartoztam. De az én szemszögemből, lent a porban, Mahiru úgy ragyogott, akár a Nap.
- Fejezzétek be! Kérlek, hagyjátok békén!
Egy pillanatra minden elsötétült.
Annyira megüthettek, hogy elvesztettem az eszméletemet.
Emlékszem a savanykás réz szagú vérre.
Felettem az ég széles, kék és tiszta volt.
A fű annyira puha volt.
Amikor fiatal voltam, biztos voltam abban, hogy minden álmom valóra válik...
Hogy azzal a személlyel lehetek akit szeretek...
Hogy megkaphatok mindent amit akarok...
Hogy megkaphatok mindent amit akarok...
Hogy boldogan élhetek...
* Akkor mindez olyan egyszerűnek tűnt ...
Akkor az is volt...
-... erő,- motyogtam, ahogy a fűre estem ökölbe szorítottam a kezem. - Sosem szerzem meg a dolgokat, amiket akarok...hacsak nem lesz elég erőm...
Mikor végre képes voltam felemelni a fejem, addigra már elvonszolták onnan Mahirut. Könnyes szemmel nézett rám. Könyörgött, hogy bocsássak meg neki. Újra és újra sírva hajtogatta, hogy sajnálja.
Sajnálom!
Ez mind az én hibám! Bocsáss meg!
De Ő nem tett semmi rosszat.
Ez mind az én hibám volt. Amiért nem volt több erőm. Azért, hogy ilyen alárendelt klánba születtem.
- ...
Kinyújtottam a karom, ahogy láttam őt elmenni.
Az ég felé.
A Nap felé.
Mahiru felé.
Mikor végre képes voltam felemelni a fejem, addigra már elvonszolták onnan Mahirut. Könnyes szemmel nézett rám. Könyörgött, hogy bocsássak meg neki. Újra és újra sírva hajtogatta, hogy sajnálja.
Sajnálom!
Ez mind az én hibám! Bocsáss meg!
De Ő nem tett semmi rosszat.
Ez mind az én hibám volt. Amiért nem volt több erőm. Azért, hogy ilyen alárendelt klánba születtem.
- ...
Kinyújtottam a karom, ahogy láttam őt elmenni.
Az ég felé.
A Nap felé.
Mahiru felé.
Elkezdtem gondolkodni. Arról, hogy milyen messzire kellene elérnem, hogy a karjaim elég hosszúak legyenek ahhoz, hogy megszerezzem az álmaimat...
✦
Aztán mire feleszméltem egy évtizednyi holnap telt el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése